Billy Wilhelm hazafelé sétál a munkahelyéről az éjszaka közepén. (Nem, ő nem az a Billy Wilhelm, aki az amerikai válogatott baseball csapatban játszott; ő az a Billy Wilhelm, aki az apja gyorséttermében dolgozik, és éjszakánként az izzadság, valamint zsírfoltos uniformisában sétál haza, mert még buszra sem telik neki.) Az utca New Yorkhoz, főként Manhattanhez képest szokatlanul kihalt, és talán a szmognak, talán valamiféle felhő-láncolatnak köszönhetően az éjszaka még sötétebb, mint amúgy; még a közvilágítás is kiégett, mint valami önmagát beteljesítő baljóslat. Ezenkívül minden olyan, mint máskor; a beton leheli magából a nappali forróságot, a bőre pedig nyálkássá vált a szmogos-sós, magas páratartalmú levegőtől. Más már vetkőzne, de őt ez nem zavarja, mert a sütő mellé lett beosztva (annak is van előnye, mint láthatjuk). Az egyik lépésnél belerúg egy alumínium üdítős dobozba, mire az nekicsapódik egy kukának, hatalmas zajt csapva a szűk utcában, mire a kóbor, kukabúvár macskák riadva rebbennek szét. Billy egy jót mosolyodik ezen. A következő lépésnél viszont eszébe jutnak fájó emlékek, amitől már inkább vicsorog, mintsem mosolyog.
(- Egy semmirekellő gyerek vagy! – háborgott az apja. – Igazán kezdhetnél magaddal már valamit!
- Te meg semmirekellő apa – válaszolta nyugodt hangon, ezzel lezárva a témát, amiből egyikük sem jött ki jól, tehát Billy végül saját lakás után nézett, aminek mindketten kifejezetten örültek, csak hogy munkája sem volt. Így kötött ki az apja gyorséttermében.)
Az apját egyre kevésbé kedveli, aminek – Billy szerint – megvan az oka többszörösen is. Először is, a srác nem ismeri az anyját, amiért az apját hibáztatja, másodszor pedig a megszületése miatt.