Elathori, Nenra uralkodója unottan és fáradtan üldögél fából készült, de arannyal díszített trónján. A terem hűvössége jól esik fáradt, kialvatlan fejének. Egész éjszaka mulatozott, de mint Nenra Birodalom királya, nem alhatott sokáig, mert a népének szüksége volt rá. Sokszor előfordult már, ilyen, nem egy egyszeri alkalom volt. Elathori gyakran mulatott éjszakákat át; nagy kedvelője a finom boroknak, és a szép nőknek, valamint a dallamos zenéknek.
Már-már majdnem elalszik, amikor a hatalmas, aranyozott ajtó kínkeserves csikorgással megmozdul.
Egy hírvivő elf, Derille lép be rajta, aggódó arccal, és remegő lábakkal. Zöld sapkáját a kezében szorongatja. Az uralkodó rosszat sejt, de gondolja, hogy megint csak valami szokásos gonddal zavarja.
- Hát, te meg? – ásít egyet.
- Uralkodóm, hírt hoztam.
- Ki nem találtam volna... miféle hírt?
- Eleanor, uram – nyel egyet – gyermeket hord a szíve alatt.
- Ki az az Eleanor? – nyújtózik egyet lustán, álmatagon. Ismerősen cseng ez a női név, de a viselőjére nem emlékszik.
- A szőkeség.
Elathori feláll a trónjáról, kezeit a háta mögött összekulcsolja, és járkálni kezd. A levegőben kezd tapinthatóvá nőni a feszültség. Derille homlokán már gyöngyözik a veríték, és gyanúsan sápadt.
- Eleanor... Eleanor... – félhangosan gondolkodik. – Te bitang, te! Hát a birodalomban nincs is szőke! – csattan fel. – Ha csak nem arra az aranyhajú kurtizánra gondolsz – áll meg az elffel szemben. – Őrá?
- Igen, őrá – válaszolja vékony hangon.
Az uralkodó int a kezével.
- És mégis kitől lenne ily’ állapotban?
Derille nem válaszol neki, csak szomorúan és ijedten néz rá.
- Nagyuram...
- Na, tűnj innen! Ne is lássalak... ilyen gyalázatosat hogy mondhatsz!
Ahogy az apró szolga távozott, megerednek a könnyei.
Az az átkozott átok, gondolja. Ha az a gonosz elf nem szórta volna fekete átkát Nenrára!
Halál arra a kurtizánra. Meg kell halnia.
Mert én nem fogok.