Billy Wilhelm hazafelé sétál a munkahelyéről az éjszaka közepén. (Nem, ő nem az a Billy Wilhelm, aki az amerikai válogatott baseball csapatban játszott; ő az a Billy Wilhelm, aki az apja gyorséttermében dolgozik, és éjszakánként az izzadság, valamint zsírfoltos uniformisában sétál haza, mert még buszra sem telik neki.) Az utca New Yorkhoz, főként Manhattanhez képest szokatlanul kihalt, és talán a szmognak, talán valamiféle felhő-láncolatnak köszönhetően az éjszaka még sötétebb, mint amúgy; még a közvilágítás is kiégett, mint valami önmagát beteljesítő baljóslat. Ezenkívül minden olyan, mint máskor; a beton leheli magából a nappali forróságot, a bőre pedig nyálkássá vált a szmogos-sós, magas páratartalmú levegőtől. Más már vetkőzne, de őt ez nem zavarja, mert a sütő mellé lett beosztva (annak is van előnye, mint láthatjuk). Az egyik lépésnél belerúg egy alumínium üdítős dobozba, mire az nekicsapódik egy kukának, hatalmas zajt csapva a szűk utcában, mire a kóbor, kukabúvár macskák riadva rebbennek szét. Billy egy jót mosolyodik ezen. A következő lépésnél viszont eszébe jutnak fájó emlékek, amitől már inkább vicsorog, mintsem mosolyog.
(- Egy semmirekellő gyerek vagy! – háborgott az apja. – Igazán kezdhetnél magaddal már valamit!
- Te meg semmirekellő apa – válaszolta nyugodt hangon, ezzel lezárva a témát, amiből egyikük sem jött ki jól, tehát Billy végül saját lakás után nézett, aminek mindketten kifejezetten örültek, csak hogy munkája sem volt. Így kötött ki az apja gyorséttermében.)

Az apját egyre kevésbé kedveli, aminek – Billy szerint – megvan az oka többszörösen is. Először is, a srác nem ismeri az anyját, amiért az apját hibáztatja, másodszor pedig a megszületése miatt. A megszületésével is leginkább az a baja, hogy eléggé androgünre sikeredett a kinézete, ami következtében az élete 80%-át a sértések töltötték ki. (Billy, van már csajod? Vagy még mindig nem buknak a női ajkakra a csajok?) Egyébként helyes fiú, kicsit nőiesek a vonásai, de épp csak annyira, hogy Donatello sem álmodhatott volna szebb férfitestet.
Egy fokkal sem. Dávid elbújhatna mellette.
   Most is éppen ezen gondolkozik, teljesen a gondolataiba süllyed, és az utat már nem is figyeli, ösztönösen halad a lakása felé. Ebből a puha, ködös kábulatból akkor riad fel, amikor a 127. utcából –ami mellesleg egy zsákutca – kilép egy nő ebbe az utcába. Először Eva Greennek nézi a SinCityből (még az ég is, és az utca sötétje is passzol a jelenethez), aztán rájön, hogy a nő szőke, és egyáltalán nem hasonlít Eva-ra. A szeme szinte világít a sápadt arcából; a színét nem tudja megállapítani (bár nem is érdekli). A saját szemeit viszont képtelen levenni Eva Blondie-ról, aki viszont céltudatosan megiramodik (elkezd lebegni?) Billie felé. A fiú úgy gondolja, hogy a fáradtságtól, a 12 órás műszaktól, és a hőségtől hallucinál, így nem törődik vele, és folytatja az útját. A nő viszont irreálisan rövid idő alatt ér (lebeg) közelebb. Még mindig nem foglalkozik a jelenséggel, így folytatja az útját tovább, és néznie kell a nőt, illetve nem is kell, mert pár lépés után összetalálkoznak.